Május 10-én kaptam a sorsfordító telefonhívást

Viktória FLEX csereéve Kaliforniában

Papp Viktória írása · 2019. május 10-én kaptam a sorsfordító telefonhívást, mely életem legnagyobb kalandjának kezdetét és ezen felül azt jelentette, hogy a 2018 ősze óta tartó, több körös válogató végén, 859 diák közül elnyertem a FLEX (Future Leaders Exchange) Program 10 ösztöndíjának egyikét. A 2019/2020-as tanévben így én is tagja lehettem annak a kis csoportnak, akik e program keretein belül, Magyarországról először utazhattak az Egyesült Államokba hazánkat képviselve a kulturális cserében.

Így várta Vikit az amerikai családja Kaliforniában

Nyár folyamán kaptam meg az információt az elhelyező szervezetemről (World Link), illetve a befogadó családomról. Ekkor derült ki számomra, hogy Közép-Kaliforniában, egy Reedley nevű, körülbelül 25 000 fős kisvárosban fogok lakni az elkövetkezendő időszakban. Miután megérkeztem eddigi leghosszabb utazásom célhelyére, a reptérről egyenesen egy étterembe vitt a befogadó családom, ahol megettem az első igazi amerikai hamburgerem, és a korlátlanul újratölthető ital mellett nagy meglepetésemre a sült krumplis kosarat is újratöltötték, ha még valaki éhes volt.   

Az iskolám, Reedley High School is egy hatalmas váltás volt számomra. Több, mint 20 épülete és 2000 diákja az első napomon igencsak megijesztett a debreceni Fazekas családiasabb méretei után. Szerencsémre ugyanezen a napon ajánlották fel segítségüket a lányok, akik később a legjobb barátnőim és legnagyobb támogatóim lettek, és akikkel minden nap együtt ebédelhettem az „ő saját asztaluknál” (igen… pontosan annyira szívükre vették ezt a „melyik kinek az asztala” ügyet, mint a filmekben). Az órarendünket saját magunknak állíthattuk össze kötelező és választható tantárgyak tömkelegéből. Ezt követően minden nap ugyan az a hét választott tantárgya volt a tanulóknak (nekem: statisztika, emberi kapcsolatok/családi élet – második félévben e helyett emelt szintű társadalomföldrajz, spanyol nyelv, amerikai kormányzás – második félévben gazdaság, angol, írás, fotózás, testnevelés).  

Nagyon pozitív élmény volt látni és megtapasztalni a hatalmas, iskolai szintű csapatszellemet és a tanórán kívüli választható foglalkozásokat, melyek összetartják az iskolai közösséget. Egy önkéntes klub (Leo Club) mellett tagja voltam a Cross Country csapatnak ősszel, majd az atlétika csapatnak tavasszal (100m, 200m, 400m sprint, 4x100m és 4x400m-es váltó, magasugrás), mely ismét egy olyan újdonság volt számomra, amivel még magamat is megleptem, mert a kiutazásom előtt mindig is eléggé visszautasító voltam, ha futásról volt szó. Emellett a befogadó anyukám beíratott táncórára, mivel tudta, hogy három éves korom óta ez az egyik hobbim. Ez is egy hihetetlenül különleges élmény volt, ugyanis egy teljesen új műfajt, a mexikói néptáncot ismerhettem meg és a lehető legtámogatóbb „folklór család” tagjává válhattam.

A kulturális csere és kölcsönös megértés érdekében nem csak én szívtam magamba minden történést/tapasztalatot, hanem segítettem az amerikaiaknak is, hogy közelebbről megismerjék országunkat. Magyar ételeket készítettem, táncot, prezentációkat és videókat mutattam be, ajándéktárgyakat vittem magammal és ajándékoztam családtagoknak/barátoknak, magyar szavakat és kifejezéseket tanítottam, és általánosságban, a mindennapokban is sokat meséltem Magyarországról és az itthoni életemről. Az amerikai kultúrán felül volt szerencsém megannyi másról is tanulni, ugyanis az elhelyező szervezetem több alkalmat is biztosított az év folyamán arra, hogy találkozhassunk a többi kaliforniai FLEX diákkal kisebb, néhány fős csoportokban vagy akár mind a 45 cserediákkal egyszerre. Ennek köszönhetően részt vehettem tréningeken, csapatépítő programokon, önkéntes eseményeken és kirándulásokon is rengeteg csodálatos emberrel a világ minden részéről, akikkel ma már olyan a barátságunk, mintha ezer éve ismernénk egymást.   

A tanulás, sportolás és önkéntesség mellett persze a móka sem maradhat ki egy cserediák életéből, így az enyémből sem. A szűkebb, illetve a tágabb fogadó családommal egy igazi kaland volt minden perc, amit együtt töltöttünk: ünnepek (szülinapok, Halloween, hálaadás, karácsony, húsvét), kirándulások, családi vacsorák, sőt még a bevásárlások is, ahol sokszor elámultam látván, hogy egy doboz M&M’s akár akkora is lehet, mint a fejem. Az iskolámmal, a barátokkal és a többi cserediákkal is volt szerencsém felfedezni Kalifornia tájait és nevezetes helyeit, a nyugodtabb és kevésbé ismert tengerparti, hegyi és sivatagi kisvárosoktól a legnépszerűbb nemzeti parkokig, Hollywoodig és Disneylandig.

Csak ahogyan minden átlagos csereévnek és kalandnak vége lesz egyszer, így az enyémnek is az lett, habár egy egyáltalán nem szokványos és előre látható módon. 2020 sok mindenki szerint elég baljósan kezdődött, s ezt követően COVID-2019 csak megerősítette ezt a nézetet. Amerikai iskolám március elején bezárta kapuit és távoktatásban működött tovább. Kisvárosunk hamar bezárkózott és a karantén nagyon komolyan vétele azt is lehetővé tette, hogy nem volt megbetegedésünk. Mindenki igyekezett úgy folytatni az életet, mint általában, habár ez a házainkat nem elhagyva aligha volt lehetséges. Napirendet létrehozva délelőttönként a „host” testvéreimmel együtt tanultunk, majd ebéd után kézműveskedtünk, játszottunk, vagy éppen „testnevelés órát” tartottam az amerikai kistestvéreimnek, majd pedig este legtöbbször a családi filmnézés következett. Ha egy kis kimozdulásra vágytunk, azt is megoldottuk „karantén módban”, a kocsiba beülve, ellátogatva egy-egy szomszédos városba, majd vissza haza. Az újdonsült szituáció megszokása után azonban nem sokkal egy nagyon komplikált eseménysor végén a befogadó anyukám és a vérszerinti édesanyám is kapott egy telefonhívást, mi szerint is nekem haza kell jönnöm egy, a magyar kormány által szervezett repülőjárattal. Nem volt azonban időnk nagyon sokkot kapni és elkeseredni a hír hallatán, ugyanis nyolc hónapnyi amerikai életemet öt nap alatt el kellett engednem és egy bőröndbe pakolnom, ami így elsőre lehetetlennek hangzik és hát a valóságban is az volt. A lehető legtöbb szervezést, virtuális búcsút és addig meg nem nézett családi film-kedvenceket sűrítettük bele abba a néhány napba. A tánccsoportom egy hatalmas meglepetés autós felvonulással búcsúzott tőlem utolsó napomon, ami eddigi életem egyik legmeghatóbb pillanata volt számomra. Ezt követően végül április 2-án kora reggel egy nagykövetségi kocsiban egy másik Kaliforniában tanuló magyar cserediák mellett elindultam a Los Angeles-i reptérre. Persze az én életem sohasem unalmas, így még ez az utolsó autóút is kalandokkal telire sikeredett, amikor is egy veszélyes anyagot szállító kamion az országúton keresztbe fordult előttünk, s így egy három órás kerülőt téve sikerült csak eljutnunk a reptérre. A sofőrünk profizmusának köszönhetően azonban a lehetetlen is sikerült és még hajszál híján, de sikerült odaérnünk és szó szerint felpattanni a járatra. Egy „röpke” 18 órás, két megállásos út után végül hazaérkeztem és a kéthetes hatósági karantén után kezdhettem visszarázódni itthoni mindennapi életembe.

Csereévem csöppet sem sikerült átlagosra, de nem bánom, mert mindig is szerettem a kihívásokat és ezek csak még emlékezetesebbé tették számomra ezt a kalandot. Tudom, hogy akár el is keseredhettem volna és bánkódhattam volna hosszú időn át a „megcsappant” amerikai tartózkodásom és a komplikált, problémás hazatérésem miatt, azonban nem tettem és nem is teszem, hisz ez a tanév annyi életre szóló élményt, tapasztalatot és szeretetet adott nekem, amennyit ezelőtt még sosem. Az élet tele van meglepetésekkel és én csak azt tudom tanácsolni, hogy úgy segíthetünk magunknak és másoknak is mindent átvészelni és pozitívnak maradni, ha ezeket a kihívásokat lehetőségeknek és nem pedig akadályoknak tekintjük!